Kazincbarcikára, az idény utolsó előtti idegenbeli mérkőzésére, ami nem mellékesen a legtávolabbi meccshelyszín idén Békéscsabától ismét autóval utaztunk, egy csere kivételével ugyanazzal a brigáddal, mint legutóbb Bőcsre… Reménykedtünk, hátha sikerül megragadnunk az utolsó szalmaszálat, de sajnos ismét a szokásos vereség lett a vége!

Úgy látszik sosem fogunk odaérni pontosan kezdésre, mert hiába indultunk el órákkal korábban, a korábbiaknál (tanulva a bőcsi késésből), hiába álltunk meg ritkán, csak az első félidő végére értünk oda… Sajnos tömegközlekedéssel egyáltalán nem, és közúton is csak nehézkesen hidalható át a két város közötti távolság. A szünetet kihasználtuk, alkohol készleteink feltöltésére, és még jóval azelőtt, hogy kijöttek volna a csapatok, kihoztuk szurkolás terén magunkból (amit négy italos ember kihozhat magából 6 óra út, és egy kieső csapat kedvéért) a maximumot… Mindenki tudta, ha most nem nyerünk, akkor mindennek vége, ráadásul a gólnélküli első félidő után még reménykedhettünk is.

A hazaiak kb. 300-an képviseltették magukat, ebben a felezővonal környékén állt a 10-15 fős szurkolótábor, akik két sárga drapéria mögött szórványos, „Hajrá Vegyész”, „Hajrá ’Barcika” bekiabálásokkal buzdították a hazai csapatot.

Nem is alakult rosszul a második játékrész, bár a játékunkban nem volt semmi átütőerő, és igazából csak a hazaiaknak voltak kisebb-nagyobb lehetőségeik, de bíztunk abban, hátha bepattan egy labda, és egy szerencsés győzelemnek örülhetünk. Meg is volt a sanszunk rá, 15 perccel a vége előtt, az egyetlen komoly helyzetünknél egy beadást követően az egyik játékosunk a gólvonal előtt üres kapura, szinte kihagyhatatlan helyzetben a keresztlécen túlra rúgta a labdát. A futball örök törvényét tapasztalhattuk meg rögvest, hiszen az óriási ziccer után a sárga-kékek találtak egy gólt, a lefújás előtt pedig még egyet, ezzel beverve az utolsó szöget az Előre koporsójába… A hármas sípszó előtti pár percet még izgalmasabbá tette pár barcikai, akik a „szektorunkba” (omladozó betonlépcsőinkre) jöttek, és próbáltak kontaktust teremteni, de a meccs vége előtt távoztak…

Beszélgettünk még a „csapatunkkal”, akik nagyon elkeseredettnek tűntek, mindenki nagyon sajnált mindent, de volt aki láthatólag annyira nem is, de nem most kell személyeskedni, egy egészséges társaság kidobná magából ezeket a kártékony elemeket, de sajnos ez a gárda távol áll ettől.

A hazaút már nem bővelkedett az izgalmakban, maximum az fokozta a kedélyeket, hogy szombat este egy étterem sincs nyitva, Kazincbarcikától, Békéscsabáig…

Egész szezonban „etettek” mindenkit, minden oldalról, ment a szöveg, hogy ez a csapat sokkal jobb, mint a játéka, és a helyezése mutatja, de valamiért nem jön ki ez a pályán, meg sosincs szerencsénk, de az igazság az, hogy igenis ők ilyen gyengék! Ki kell végre mondani, hogy ez a csapat sajnos túlzott elvárásokkal találta magát szemben a harmadosztály után, a bennmaradás irreális célkitűzés volt!!! Elhibázott igazolásaink voltak, olyan emberektől vártunk megváltást, akik csak morális züllést hoztak magukkal… A szezon óriási bukás volt mind a klubvezetés, a szakmai stáb, és főleg azok részéről, akik ezt úgymond „eladták” nekünk, a pályán… És aki nem így gondolja?! Annak javaslom nézze meg a mérkőzéseink felvételét videóról, vagy vessen egy pillantást a tabellára… Mind a kettő nagy tanulsággal szolgálhat a kétkedőknek… Példát vehetnénk egy Tuzsérról, vagy egy Bőcsről!

Nekünk kell, jövőre megint harmadosztályban meccsre járni, pár beképzelt és/vagy gyengeképességű ember miatt… A kivétel pedig azért érdemel elmarasztalást, mert nem álltak ki magukért, a csapatért, a bomlasztó elemekkel szemben, hanem mindenki némán tűrte, hogy idáig fajuljon a helyzet. Éveket vesznek el az életünkből, míg szeretett csapatunk vegetál, nagy pénzeket ölnek bele az utánpótlásba, akiknek a kezei közül, 20 év alatt, egy ép-kéz-láb játékos nem került, csak a szöveg megy…

Ezek után a Ferencváros szerdai vendégjátéka puszta formalitássá degradálódott…